Újra itt…

Üdvözlet Nektek! 🙂

A mai nap egy jó adag sétával indítottam a napom, mert mozogni jó. Egész úton nagyjából sikerült önmagamra figyelnem, bár az elkalandozás néha “fárasztó” tud lenni.

Az előző bejegyzésben a csípőmről említettem, miszerint nem igazán akaródzott működni…

Hosszú és izgalmas évek vannak mögöttem, sokféleképpen kerestem a választ, a megnyugvást, a békét. Miért nem úgy működöm, ahogy a többiek? Miért csak nekem vannak ilyen vagy olyan kérdéseim? Vagy csak én merem ezt feltenni magamnak? Erről csak én merek beszélni?

Ezek a kérdések futottak át magamon az utóbbi két napon. Mióta eldöntöttem, hogy írok, a bátorság egyszerre izgató, és félelmetes. Mi lesz velem, merre fogok haladni, és milyen utam lesz. Rájöttem, ezzel nem szeretnék törődni, hanem csak azzal, ami épp van. A MOST.

Szóval a csípőm igen huncut 🙂  Valószínű ez a szó lehet másnak mást jelent, számomra izgalmas, hogy miért pont úgy és pont akkor miért reagált arra, amire.

Gyermekként nem sok emlékem van erről a részemről. Serdülőként viszont annál több. Történt egyszer, hogy a derekam nagyon elkezdett fájni. A szüleim, nagyszülők először igazán nem hittek nekem. Jómagam, aki nem volt beteges- örökké a suliban voltam, nem tudtam azért se hiányozni :), – egyik napról a másikra produkáltam egy fájdalmat. Hogy igazán tettem e ezért, vagy csak előjött, nem tudom. Erre nem tudok visszaemlékezni. Elkezdődött egy procedúra, ami orvosról orvosra járás volt. Vizsgálgattak, nézegettek, nyomkodtak, simogattak, röntgeneztek, különféle gyógymódokat ajánlottak. Melegítsek, feküdjek, mozogjak, vegyek gyógyszert, ne vegyek be semmit, majd elmúlik, majd ha ezt vagy azt csinálom…. szóval eltelt néhány év, és ahogy jött, elmúlt. Általában a fekvés és a meleg villanypárna használt számomra. De nagyon elfogyott a türelmem. Annyira nem értettem, hogy én, aki egy serdülő, mindene egészséges, ez hogy lehet.

Akkor tájt már szegény anyukámat “kínoztam” a kérdéseimmel. Mitől lehet ez? Miért? Miért pont én? Persze ő sem tudott erre mit válaszolni. Ha a mai eszemmel mondanám, nem igazán tudtunk tudatosak lenni, felmérni mi is a helyzet. A kilencvenes években vidéken az orvoslás eléggé gyerekcipőben volt. Igen, voltak szép esetek, jó orvosok, sokaknak segítettek. Nálam ez nem működött.

Azt gondolom a csípőm története innen indult igazán. Nem tudtam magam beletenni abba a közegbe. Hibáztattam mindenki, családomat, rokonaimat, a környezetemet a szenvedéseimért. Ebből az lett, hogy már beszélni sem beszéltem, bezárkóztam. Féltem, bármit is teszek fájni fog. Kíméltem magam. Persze ez kívülről nem ennek tűnt. Sokan bántottak is, de nem is tudták mi van a mélyben. No persze itt jön a lényeg, nem beszélünk senkinek a problémánkról, mert az szégyenteljes. Mit fognak majd szólni? Pláne egy vidéki közösségben….

Szóval csak a szüleim tudták, meg a nagyszülők. De ez sem lett jobb. A nagymamám, ki egy erős asszony, mindig azt a példát mondta, hogy “engem is vertek, mégis felnőttem, és dolgos nő lettem. Kibírod te is. Légy erős”. Azt hiszem ez az erősség hatott át. Nem elfogadás volt, hanem rájöttem küzdelem. Mindennel és mindenkivel. Bírnom kellett, mert azt hittem, nem fognak szeretni, ha gyenge vagyok, ha nem tudok teljesíteni. Folyton noszogattak, a türelmem pedig egyre kezdett elfogyni. Belülről fájt, nem tudtam mit tenni. Egyre szomorúbb és magamba fordulóbb lettem, ami még jobban azt tetézte, hogy egyre többet ettem. Így már nem csak fájdalmam volt, hanem túlsúlyom. Tetéztem még jobban a bajt….

Nem tudtam merre haladok, csak azt éreztem, hogy nem jó.

Innen folytatom… köszönöm, hogy velem tartotok az utamon. Legyen áldott napotok! 🙂